1. fejezet

Annie Cresta

1.

- Annie, ébredj!- a nővérem hajol fölém, és gyengének nem mondhatóan rázza a vállam. Arca ideges, fekete haja a szemébe lóg.

- Mi van?- kérdezem, és a fejemre húzom a takarót. – Hagy aludni.

- Annie, lekésed az Aratást!- kiáltja. Erre már én is felfigyelek.

   Ledobom a földre a takaróm és a fürdőbe rohanok. Nem mintha nagyon várnám az Aratást, de azért biztos jár valami büntetés, ha nem vagyok ott. A nővérem, Suzan is elmegy pedig már 19 éves.

   Csak mi ketten vagyunk, mi alkotunk egy családot. Apa még akkor elhagyta anyát, amikor még nem is sejtette, hogy terhes. Anya meg három éve halt meg. Nem volt senki, aki gondoskodott volna rólunk, de végül is megvoltunk. Most már nagyon jól meg vagyunk. Suzan olyan, mint egy anya, az apa nélküli életet meg már megszoktuk.

    A fürdőbe érve megragadom a fogkefém és majdnem egy egész tubus fogkrémet nyomok rá. Akaratlanul is csupa hab lesz a szám. Belepillantok a tükörbe, egy 15 éves lány néz vissza. Fekete haja, akár egy szénaboglya, barna bőrén a szája körül csupa fogkrém. Ez vagyok én. Gyorsan köpök párat és visszarohanok a szobámba. Kitárom, ruhásszekrényem ajtaját, kiveszek egy sötétszürke ruhát. Nem érdekel, hogyha tovább kutatnék, találnék szebb darabokat is, ezt veszem fel. Gyorsan belebújok, és az ágy mellett álló fiókos szekrényhez sietek. Kihúzom a harmadikat és kiszedem az egyik láncot. Egy szép darabot sikerült megragadnom, ezüst apró szemű láncot, rajta egy kis virággal.

   - Annie!- kiáltja Suzan az előtérből.

   - Megyek!- válaszolok és futva távozom a szobámból.

***

   A térre érve elbúcsúzok Suzantól és a korombeli lányok csoportjához sietek. Látom, hogy páran egymás kezét szorongatják, én ezt nem tehetem meg, nekem nincsenek barátaim. Mit is mondjak, nem vagyok az a barátkozós típus, én inkább magamban ücsörgök egy csöndes kis sarokban.

    Egy nő jelenik meg a színpadon. Süt róla, hogy kapitóliumi. Arca túlsminkelt és sugárzik róla a vidámság, csak egy vérbeli kapitóliumi képes ilyenkor boldog lenni. Barna hajában arany melír, ruhája kanári sárga. A neve Emma Hill. Talán tizenöt éve húzza ő ki a neveket a negyedik körzetben. „Végre” belekezd a szónoklatába.

    - Üdvözöllek benneteket a hetvenedik Aratásnapi ünnepségen! Mint minden évben, most is kihúzom annak a két szerencsés ifjúnak a nevét, aki majd a negyedik körzetet képviseli majd a viadalon. De erről felesleges szónoklatot tartanom, ti úgyis a két kiválasztottra vagytok kíváncsiak! Mint mindig, hölgyeké az elsőbbség!- csicsergi és a lányok neveivel teli üveggömbhöz tipeg. Csak az nyugtat meg, hogy ennyi név közül nem valószínű, hogy pont az enyémet húzza ki. Bár lehet, hogy tévedek. - Lássuk csak,- mondja Emma és kezével a cédulák közt kutat, majd kiránt egyet. Idegtépő lassúsággal hajtja szét cetlit, majd felkiált- Annie Cresta!

    Megfordul velem a világ, ez az én nevem. Az a két szó hangzott el, amitől féltem, Annie Cresta. Elindulok a színpad felé, a tömeg némán utat nyit nekem. A cipőm kopogása tisztán hallatszik, lassan lépkedek. Feltipegek a lépcsőn és megállok Emma mellett. Ő folytatja a szónoklatát, de én nem nagyon figyelek rá, inkább a tömeget pásztázom.

    A nővérem könnyes szemeit törölgeti egy fehér zsebkendővel. Kezével szoknyája alját gyűrögeti. Olyan szomorú így látni, hogy inkább Emmára figyelek, aki már a fiúk gömbjében kotorászik. Majd széthajtja az egyik cédulát és felkiált:

    - Jhos Cook!- a név ismerősen hangzik, mert egy osztálytársamé.

A tömegből, egy magas barna srác lép ki. Rövid fekete haja van. Úgy viselkedik, mintha csak a magyar tanár kérte volna meg, hogy hozza ki a füzetét. Bár amikor jobban megnézem, látom, hogy a száját harapdálja.

    Elhangzik a himnusz, aztán őrizetbe vesznek és bekísérnek minket a törvényszék épületébe. Sajnos csak fél órám lesz elbúcsúzni Suzantól. Miután bekísérnek az egyik szobába, ahol van ülőgarnitúra. Lehuppanok az egyik fotelbe és várom Suzant. Nem kell sokáig várnom, már nyílik is az ajtó és belép rajta a nővérem. Nem szólunk semmit, csak egymás nyakába borulunk. Pár percig némán ülünk így, majd a nővérem megszólal:

    - Annie, győzni fogsz-, súgja.

- Az lehetetlen, lehet, hogy a szövetségben sokáig élek, de ha vége engem fognak először megölni- mondom és elengedem.

    Mélyen a szemébe nézek, nem szól semmi,t mert tudja, hogy így van. Szemeiből kicsordulnak a könnyek, és újra némán ölelkezünk. Én nem sírok, hisz felesleges olyanon szomorkodni, amin nem lehet változtatni. Mert meghalok. Egy békeőr dugja be a fejét és jelenti be reszelős hangon, hogy letelt. Ezután Emma Hill kísér el a vonathoz.

    Először ülök vonaton, soha nem akartam, mert csak kiválasztottak, mentorok, Avoxok és kapitóliumi kísérők ülhetnek rajta. Én egyik sem akartam lenni.